Menedékek

A siklóernyős célraszálló bajnokságok egyik jellemzője, hogy Hajdúszoboszlóra én mindig oda és visszarepülök. Egy Apolló C17-es szárny erre kiválóan alkalmas.
Ebben az évben is kölcsön kaptam ezt a remek szárnyat Korompai Lacitól, és a hajnali repülés nyugalmával a pára felszállta előtt megérkeztünk. Másnap, versenynap lévén a déli aktív időben indultunk haza, a meteor csökkenő szelet jósolt és csapadékmentes időt. Az útról nem én fogok beszámolni, mögöttem Magyar Berci ült végig, Ő talán jobban meg tudja fogalmazni repülésünk csodás és keserves pillanatait is.
Én csak a hazai könnyűrepülés kis megmaradt összetartozásáról kell, hogy beszámoljak. Mert Makláron leszállva telefonon jött a figyelmeztetés, el se induljunk Pest felé, mert ott már villámlik, dörög.
Innen Maklárról csak 10 perc Egerig, ott hangárba tehetem a masinát, mielőtt leszakadna az ég. A közeledő magassági felhők jelezték a veszély lassú közeledtét, de mögöttünk a Tisza vonalánál már atomfelhő méretű gomolytorony-tömeg emelkedett az égig. Jókor verekedtük át alatta magunkat.
Egerben az ismerős kép fogad. A MOVIT kószál a környéken, mutatva, hogy itt Ő van otthon. Mi gyorsan beúszunk az iskolakör negyedik fordulóján, és már húzom is a kormányrudat, és siklunk a szőlőtáblák közé ékelt felszálló sáv, az egri repülőtér pályája felé. Elérve a tábla szélső kordonjának vonalát, rásimítom merülésem pályáját a talajra és gurulok a hangárak melletti repülésvezetői bázis felé.
A szokásos családias légkör fogad minket, mosolygó, vendégszerető emberek, ismerős arcok. Ők még nem tudják, hogy közeledik a veszedelem, én vagyok a hírhozó. És mi jár itt a hírhozónak? Gyors menedék a hangárban, hogy a sárkány esőtől széltől óvva legyen. Bármikor jöhetek érte, itt biztonságban van.

Egy hétig esett. Vasárnap este, úgy tűnik nem lesz már nagy szél, sem eső. Molnár Zoli üstökösről elnevezett repülőháza, s benne a szárnyam türelmesen várt rám. Nem tudom kinek milyen kényelmetlenséget okoztam, mert senki sem mutatja, hogy egy hétig útban lett volna égi szekerem, amikor kitolom a masinát. Pedig egy hete még nem ide tettem, valaki csak „örülhetett” nekem. A háziak jó repülést kívánnak és integetnek nekünk. Felszállás előtt Dunakesziről ismét jön az aggódó telefon, hízik felettük egy zivatarfelhő, nem biztos, hogy eljutunk odáig. Felszállunk, előttünk még napsütéses a táj, de az irány amerre megyünk egyre sötétebb árnyékba borul. A Gyöngyös melletti Pipis-hegyig, a hazai sárkányrepülés történelmi repülőteréig biztos az utunk, és legalább vagy harminc kilométerrel közelebb a cél. A repülést hátszél támogatja. Mivel repülőm „csak” segéd-motoros, ezért joga van bármikor leállni, Így a repülés egy kis magasságnyeréssel kezdődik. Mindig van elképzelésem, hová szállunk, ha a motor megadja magát, vagy ha a benzinünk elfogy. Ezzel a szerkezettel nem gond álló motorral leszállni, csak a terep ne legyen túl göröngyös.
Rossz a szemem. Innen több száz méternyi magasságból nem bízok abban, hogy a kiválasztott pálya ideális, ezért ismert pályáról ismert pályára ugrálok, mint a szöcske. 1200 méterig szabad a légtér a hajtóműves repülőknek is, eddig emelkedek, az nem sokkal magasabb, mint a Kékes szintje. Megcsodáljuk az ország tetejét, majd leállítom a motort. Majd ezer méter magasságból a hátszéllel támogatva bőven beérek a Pipis hegyi katlanba. A pálya üres, a széljelző erős oldalszelet mutat. Kutyagörbe szerint kell leszállnom, ami az oldalszeles megközelítés egy ravasz, de biztonságot növelő módszere. A pályát hátszeles oldaláról sodródva közelítem meg így a leszálláskor esélye sincs a szélnek, hogy felborítson. A sétálgató emberek és a kemény oldalszél láttán még a levegőben újra indítom a motort, ilyenkor jól jöhet a tartalék. Most azonban nincs rá szükség, simán landolunk, azután a reptéri épület mellé gurulunk. Néhány munkásember gyűrűjében ott áll Rajna Tomi – megörülök, hogy itt is ismerősökkel találkozhatok. Azután kiderül, hogy a munkásemberek a helyi klub sárkányosai épp a hangárt bütykölik. A régi romos épületből mokány kis sárkánytároló lett. A repülőtér számomra ugyanolyan otthonos, mint a régi Gagarin Kupa sárkányrepülő viadalok, vagy a 86’-os sárkányos EB idején volt.
Úgy tűnik sietnünk kell. Köszönés után azonnal hívom Dunakeszit, ahol mintha oszlana a felhőzet és vonul délre a csapadékhajlam. Időm azonban nincs már, hogy napnyugtáig beérjek még ilyen erős hátszéllel támogatva sem. A gyöngyösi fiúk azonnal felajánlják a hangár melletti vendégszobát, a meleg vizes zuhanyzót és az egész repteret. De ez nem elég, szakosztályvezetőjüket Szabó Lacit is felhívják, hogy itt vagyunk, aki azonnal kirohan hozzánk a repülőtérre, kenyeret és felvágottat, paradicsomot, paprikát, uborkát hoz a vendégszoba hűtőjében található bor mellé.
Sötétig beszélgetünk állva a hangár falánál, azután biztonságos helyre toljuk a sárkányt, ahol éjszaka megalhat. A fiúk elbúcsúznak, mi pedig egy hajnali indulás tervével hajtjuk álomra a fejünket. Éjjel kétszer felébreszt a süvítő szél, arra gondolok, hogy talán a Hétfő is itt tart majd minket.
Azután egyszerre csak mozgást hallunk a sárkány körül, valaki talán épp a benzinünket lopja? Kint hagytam a GPS-t is, meg a sisakomat és a műszert, most mi lesz. A kint matatók azonban nem hagyják annyiban és közelednek, bevilágítanak az ablakon. Úgy tűnik, nemcsak kirabolnak, talán még meg is vernek, vagy esetleg, hogy ne maradjon tanú, kinyírnak minket. Nekünk se fegyverünk, se verekedős tapasztalatunk, valószínűleg végünk van…
Félve nyitjuk az ajtót, a sötétben az elemlámpa fényében megvilágítva két rémes arc… Most valóban végünk!…
Azután a hangár világítását felkapcsolva halált megvető bátorsággal kinyitjuk az ajtót.
„Jó napot kívánok! Varga Sándor vagyok, csak láttuk, hogy leszállt itt egy sárkány, feljöttünk, hogy nincs-e valami baj.”
Most azután mi lettünk gyanúsak, hogy hogyan juthatott a zárt épületbe ez a két ember itt?
Szabó Laci nevének említése azonban mindent megold, Ő a jelszó, és már minden kényelmetlenség meg van bocsátva.
Hajnalban a nap első sugarával elbúcsúzunk a Kékes árnyékába húzódó repülőtértől és a gyöngyösi vendégszeretettől. Felszállunk és a jóságos mátrai hátszéllel vaj sima repüléssel hamar hazaérünk.
Otthon, mint minden hazaérkezéskor Happ Jenő fogad, nyitja a hangárt és itt Dunakeszin, akárcsak Egerben és Gyöngyösön, biztosítja számunkra a Mai Magyar Társadalom által hitetlenkedve fogadott Országos Könnyűrepülő Menedéket.
Azt a pilóta-cimboraságot, amiért a repülés csodáján túl is ezt az egészet érdemes csinálni.